1. rész

 *Caroline szemszöge*

És újra Londonban. Hiányzott már ez a nagyváros, hiszen már vagy fél éve nem jártam itt. Bár be kell

valljam, az eső nem hiányzott. De az illata még mindig jó érzéssel tölt el. Barátnőm izgatottan ült mellettem az autóban, hiszen én vagyok a menedzsere. Most ismerkedünk meg egy új fiú bandával. Vagyis számomra új, hiszen ki ne ismerné a One Direction-t? Hát igen, csodálatos, főleg, hogy nem szeretem őket. A zenéjüket nem bírom. Nagyon nem. Bár tény, hogy nagyon igényesek.

 - Mimi, mi lenne ha esetleg lenyugodnál? - kérdeztem kissé ingerülten, miközben behajtottam a megfelelő utcába. Ő csak idegesen dobolt a lábán és kapkodta a tekintetét.

 - Nem fogok lenyugodni érted? ÉRTED????? - mint valami elmebeteg, úgy nézett rám. Megingattam a fejem és leparkoltam.

- Pedig nem ártana, ha nem esnél össze - mondtam, majd kiszálltam a kocsiból. Követte a példám, majd lezártam a kocsit. Hatalmas épületbe léptünk be. Ilyen stúdiószerű volt, de mégse. Elég érdekes volt sétálni a sok ismeretlen között. A portán megkérdeztük a nőt, hova is kell mennünk. Elég mogorván, de végül elmagyarázta, hogy mit, merre, hány métert.

- Te miért nem izgulsz? - nézett rám barátnőm, miközben becsukódott a lift ajtaja.

- Például, mert nincs miért? - néztem rá szürkén. Valahogy nem igazán hoz tűzbe ez az egész. Azt se tudom kik ők, de legyek a menedzserük. Hát remekül kitalálták, de jó melónak ígérkezik. Eddig mindig csak core zenekarokat igazgattam, mint például a Chelsea Grin, Attila vagy akár a Dead By April. De ez teljesen más lesz, mint eddig. Bár, kíváncsi vagyok. Kifejezetten. Lehet még tetszeni is fog ez a munka. Lehet...

Ahogy beléptünk az ajtón, kicsit megtántorodtam. De csak kicsit. Az öt fiú ott ült szépen sorba a kanapén. Vagyis fetrengtek, játszottak és más egyebek. Amint megláttak, döbbenet ült ki az arcukra. Olyan furcsán néztek rám, hogy már szinte kellemetlen volt.

- Sziasztok - pattant fel Niall. Igen, tudom már a nevüket, muszáj volt.

- Hali - néztem rajtuk végig. Ezekért van oda a világ? Atyaúristen. Nyálgépek. Csak mosolyogtak, semmi több. - Akartok is ma valamit csinálni, vagy dirigálnom kell? - kérdeztem szigorúan, és apró riadtságot véltem felfedezni a tekintetükben.

*Zayn szemszöge*

Hát ez egy zsarnok. Te jó isten. Egy kék hajú zsarnok. Meg fogunk halni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz. Azt hittem valami aranyos lány lesz, olyan kedves. Bár ez a másik lány, ha jól tudom Mimi, egész édes. Olyan kis esetlenül áll a nála alacsonyabb Caroline mellett. Elkezdtünk próbálgatni. Énekelgettünk ezt, azt, de mindig félbeszakított minket a Kék-halál.

 - Több lendülettel mááár, könyörgöm! Vagy kérvényt nyújtsak be, hogy a munkahelyeteken dolgozzatok? - kérdezte gúnyosan.

 - Én kettőt kérnék, és lehetőleg legyen olyan színű mint a hajad - tette fel Harry a kezét, majd röhögve csapkodtam a vállát.

 - Ajajjj micsoda HumorHarooooold - nyitott be hozzánk, amitől megijedtem - Na vagy befejezed a szórakozást és kezdesz magaddal valamit, vagy nem marad semmi se a maradék hajadból!

Azt hiszem kemény időszak vár ránk, az elkövetkezendő hónapokban. Becsapta maga mögött az ajtót, de úgy, hogy szerintem beleremegett az épület. Felmondok, baszd meg, ha ez ilyen hárpia lesz egész végig.

- Pff, ez egy utolsó köcsög - dünnyögte Harry.

 - Az első, kérlek - szólt bele kívül a mikrofonba Kékhalál. Uhh, szegény Fürtöske. Tuti kapni fogja még ezért az ívet.

*Mimi szemszöge*

 Caroline kíméletlen, de megéri vele dolgozni. Engem is ő indított el az utamon. És magával hozott ide. Annyira boldog vagyok és annyira vágytam erre. Az álomvárosom ezzel a csodálatos fiúbandával. Imádom hallgatni, ahogy énekelnek. Olyan jó érzés fog el. Niall. Csodálatos srác, annyira szimpatikus. Imádnivaló a mosolya, a döglődő rozmár nevetése, a szőke haja. Csak úgy önmaga.

- Oké, akkor Mimi állj be közéjük - utasított Car, és meghűlt az ereimben a vér.

- Micsoda?????? - néztem rá nagy szemekkel.

 - Ja. hupsz elfelejtettem említeni, hogy együtt fogtok dolgozni - legyintett és én a nyakába ugrottam. Szóval, ezért hozott ide. Úristen.

- Köszönöm, imádlak - ölelgetettem. Megpusziltam az arcát, majd miután megunta a visongásom belökdösött a fiúk mellé. Odaálltam az egyik mikrofon elé és felvettem egy fülhallgatót. Gyomoridegem volt, mit ne mondjak, ezért kicsit nehezen estem neki. Az elején erőtlen volt a hangom, de egyre bátrabb és bátrabb lettem. Abbahagytam a dalt. Síri csend telepedett a stúdióra. Néztek rám, s én néztem rájuk. - Ennyire borzalmas lett volna? - kérdeztem megijedve, mire Niall megölelt. Elöntött a melegség és átjárt az illata.

- Csodálatos volt - mosolygott, majd adott egy puszit az arcomra. A többiek elismerően bólintottak.

- Na, együnk - jelentettem ki, majd kimentünk Carohoz. Louis leült vele szemben a kanapén.

*Louis szemszöge*

 - Miért vagy velünk ilyen? - kérdeztem kissé nehézkesen, és komoran. Nagyon rosszul esett, hiszen láttam rajta, hogy nem ilyen ő valójában. Csak a szemébe kell, hogy nézzek és lássam. Ott! Igen, az lesz ott a szeretet.

- Mert dolgozni jöttem ide, nem pedig családosdit játszani - jelentette ki szürkén.

- Hát pedig jobb, ha hozzászoksz, hogy ezután családosdit fogsz velünk játszani - mondtam hatalmas vigyorral. Döbbenet ült ki az arcára, valószínűleg nem teljesen értette a dolgot.

- Remélem te pedig hozzászoksz a visszautasításhoz – rám kacsintott és kiment a stúdióból. Sőt szerintem az épületből is.

- Na? - vetődött le mellém Liam, miközben kinyitott egy pepsit.

- Elutasító volt most is... Pedig próbálkoztam... Nem tudom - értetlenül meredtem magam elé, majd kikaptam az üdítőt a kezéből és beleittam.

*Caroline szemszöge*

 Miért kellene családnak lennünk? Munkatársak vagyunk, hogy térdeljem magam arcon. Kiléptem az épületből, majd elővettem egy doboz cigit. Leültem a lépcső aljára és rágyújtottam. Letüdőztem, majd kifújtam a füstöt minden gondommal együtt.

- Kérhetek gyújtót? - leült mellém, majd barna szemeivel kereste a tekintetem. Szó nélkül felé nyújtottam, majd ki is kapta a kezemből.

- Kössz - mondta, én meg csak visszavettem. Minduntalan rám nézett. Csak nézet, majd mindig elkapta a fejét. Minden egyes alkalommal úgy tűnt, mondani akar valamit, de aztán mintha lenyelte volna, mint a füstöt. Nem tudom. Lehet, csak én látom így.

 - Elárulod mit nézel? - kérdeztem mikor meguntam, hogy bámul.

- Rád se nézzek? Boccs, baszd meg, hogy a napra lehet nézni, de rád nem - ingerülten taposta el a maradék cigarettát, majd bement az épületbe. Én meg csak ültem tovább. Meg se kottyantak a szavai. Annyira hozzászoktam a bántalmakhoz, hogy már csak meghallom, de nem kelt bennem különösebb indulatot. Pedig üvölthettem volna vele, megüthettem volna. De nem.

Fél óra múlva visszamentem hozzájuk. Mimi épp csocsózott velük és hangosan felnevettek. Leültem a kanapéra és csak néztem őket, amikor megszólalt a telefonom.

- Szia, Apa! - köszöntem bele a telefonba.

- Szervusz, miújság veled? Minden okés? - kérdezte, én pedig mondtam a monoton, megszokott válaszokat. Beszélgettünk kicsikét az otthoni dolgairól, én az itteniekről. Elment vele az idő, végül elköszöntünk egymástól. Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy platinaszőke csaj lépett be rajta.

- Hello, Perrie - köszönt vigyorogva Harry, majd folytatta a játékot.

- Há’ te? - kérdezte Zayn tőle, miközben csókot nyomott az ajkaira.

- Benéztem,mondom új menedzsert kaptok megnézem mifajta - mondta majd meglátott. Közeledett felém.

 – Szia, Perrie Edwards, jövendőbeli Mrs. Malik - mondta vicsorogva.

- Caroline Azhyria, jövendőbeli kitiltód - mosolyogtam rá bájosan. Meghökkent arccal nézett rám.

- Na, idefigyelj! Tudjad kivel beszélt - emelte fel a hangját.

- Jaj, talán egy senkivel? - mondtam, majd közeledni kezdett felém.

- Hogy vinne el az ebola te kis senki - jelentette ki nevetve én meg elmosolyodtam.

- Ha nem érsz hozzám, nem fog - kacsintottam, mire vörös fejjel otthagyott.

Egész eddig síri csend volt, most pedig hatalmas röhögés tört ki.

- Anyás, hogy oltasz - fogta a hasát Harry, én meg értetlenül néztem, majd felvontam a szemöldököm. Nem értettem mi olyan nagy cucc ebben.

- Perrie-t nem meri senki se beoltani - mondta Louis - Annyira hisztis, hogy inkább megkíméljük magunkat attól, hogy a visítását hallgassuk.

- Fiúk, abbahagynátok? - kérdezte Zayn, majd kínosan a hajába túrt.

- Nocsak, talán fáj az igazság? - kérdeztem mosolyogva. Mindenkibe ott rúgok bele, ahol a legjobban fáj, akarva és akaratlanul is. Zayn megsemmisülten nézett rám. Felkapta a kabátját és elment. Én meg csak néztem utána… néztem...néztem... Néztem.